Tök nincs kedvem leírni ezeket a dolgokat, de végülis ezért kezdtem el a blogot, hogy kiírjam magamból mindazt ami megkeserítette a hétköznapjaimat. Én mindezen már túlvagyok, de mégis leírom, hogy képben legyetek hogyan is jutottam el idáig. Fú ha belegondolok, ha minden sérelmemet kiveséztem volna, már egy siralomblogot is vezethetnék. Ezek ilyen csajos hülyeségek, csajos megsértődések, erre egy faszi csak rázza a fejét és csak annyit mond: NŐK BAZDMEG!
Szóval csináltunk a barátnőmnek is fészbúkot, mert ugye akinek nincs az nem is ember. Legyen neki is, mert vannak gondolatok, amiket okvetlen meg kell osztani másokkal. Ilyenek pl.: "Nem tudom mit főzzek! Ötlet?" "nagyon hideg van kint!" Jóreggelt kívánok" És társai. Na meg tele lehet baszni idézetek tömkelegével, és mindezt még lájkolni is lehet. Hát beszarás. Ja és az is nagyon jó benne, hogy előre kimutatja, hogy az ismerőseid közül kinek van szülinapja, és tök jófej lehetsz mert felköszöntheted, egyébként annyira leszarod a fazont, hogy élőben nem láttad már négy éve. De fészbúk az kell...mint a nod32. Amúgy az tényleg kell.:)
Ment néha napján a csetelés. Én nemtudok, és nem is akarok órákig a gép előtt ülni. Ezért biztos ami biztos alapon három éve egy stokiról netezünk, nehogy nagyon kényelmes legyen. Bezzeg a kolleganőm, aki idő közben az anyósához költözött(így már egy buszon is tudunk utazni...hurrá!) ráér szórakoztatni a barátnőmet. Pár hét sem telt el és már úgy köszöntek el egymástól, hogy "akkor este fészbúk!" Aztán újabb pár hét és már úgy, hogy "este hívlak!" Én meg csak néztem, hello szia mivan? Aztán volt minden : Szív küldi szívnek, nagy igazbarátságos idézetek, kaktusszív, két magányos szív egymásra talál meg ilyenek. Én azóta úgy hívom őket, hogy "ÖRIBARI LÁJK!" A munkahelyen is ment a nagy kacarászás, ha éppen ott voltam az útjukban, hívtak magukkal szünetre, ha nem hát akkor elrendezték annyival, hogy "téged kerestünk, de sehol nem voltál!" Mint az előző posztomban említettem már, szépen lassan kiestem a kosárból. Nagyon rosszul esett, és nem szégyellem bevallani, hogy féltékeny voltam. Elkezdtem ettől elvonatkoztatni, és megláttam mindazt amit egy külső szemlélő láthat.A kolleganőm, a beosztásunktől függően volt rosszul, és kérte magát véletlen arra a helyre, ahol a barátnőm tevékenykedett. Ha külön érkeztünk meg a céghez, akkor engem nem vártak meg. A nyáron már grillezni is összejártak, majd az erről készült fotót a buszon jól az orrom alá dörgölte., és az a baromi nagy segítőkészség még mindig jelen volt. Bár nekem ez inkább belepofázásnak tűnt. Úgy éreztem ránktelepszik, és egyre inkább közénkférkőzik. Említettem is a barátnőmnek, hogy már nincs burok, már nem tudunk két bizalmas mondatot váltani, mert az a harmadik mindig jelen van. Én egyre jobban bezárkóztam, az addig fontosnak tartott kis apróságokat felesleges locsogásnak véltem, a bizalmas dolgokat pedig szánt szándékkal nem osztottam meg vele. A beszélgetéseink egyre ritkábbak és felületesebbek lettek. Amikor elmondtam mi bánt, akkor ígért fűt-fát, hogy minden más lesz, ez kábé egy hétig tartott, aztán kezdődött az egész előről. Én meg nagyon akartam, hogy olyan legyen mint régen, és mindig elhittem neki amit mond. Aztán egyik éjjel a melóhelyen felém sem nézett, én meg ott voltam számomra idegen emberekkel, akik kérdésére az arcomra erőltettem egy mosolyt, nehogy azt higgyék, hogy hülye vagyok. Azt mondtam magamnak hát nem vagyok én hülye, mit sírok rívok itt magamba? Nem erőszak a barátság. Nem mondok én már neki semmit. Eldöntöttem, hogy ha ez máskor is előfordul akkor én félreállok. Nem is kellett rá sokat várni talán három napot, és megint le voltam tojva...
