Hú jó rég nem írtam már ide!

Sok minden történt ám azóta. Azt mondtam, hogy van egy kutyánk? Amolyan igazi házi kedvenc, aranyos kis dög, és nem is nő nagyra.

A melóhelyen egyre szarabb a helyzet. Az új törvény módosításokkal, és "bérkompenzációval" is kevesebbet keresek, mint tavaly. A HR-hez már fel sem megyek, mert a nő olyan lekezelően tud beszélni, hogy legszívesebben pofánbasznám. Persze nem teszem, csak megpróbálok (kurvanehéz) megértően mosolyogni. És ezt csinálom hónapok óta. Egyre nehezebb, és mikor még az utolsó csicska is kattog akkor aztán kifordulok önmagamból, és jól leoltom, aztán persze pöszén áll a szája, hogy NEKEM mi bajom van?

Nem vagyok egy kedves és megértő ember ám. Ezért is nem dolgozom a kereskedelemben. Nem nekem való. Utálom, mikor nem tudják eldönteni, hogy most a pirosat vagy a kéket, a kicsit vagy a nagyot...melyiket vegyem meg? Én rámutatok egyre, és akkor elviszi a másikat. (uyge ugye? Kórházi dolgozókra is szokták mondani, hogy ha utálja csinálni, ne dolgozzon ott. Hát fel kell ismerni szerintem a képességeinket saját magunkban)

Most állást keresek, remélem egy hónapon belül találok is. Áprlilis elején lesz béremelés nálunk, szerintem lófaszt nem kapok, és ha van egy másik állás a talonban, könnyen kattogok. Igazából, nem tudom lenne e az a pénz amiért ne cseréljem le ezt a melót. Biztos. Csak azt én nem fogom megkapni.

Majd megpróbálkozom azért azzal, hogy há ennyiért nem vállalom (válasz erre: Akkor húzz a picsába!), felmondok. (válasz erre: OKÉ!)

Kábé ennyire számítok, ha meg addig  nem lesz új melóhely akkor a következőképpen fog alakulni:

-Ennyit tudunk adni!

(ennyit? kurvaanyátokat, nem lesz ez egy kicsit sok?) Nem lehetne egy kicsit több? Végülis tavaly óta nem kaptam meg a kategóriámnak megfelelő fizetést?!

-Nem, ennyit tudunk adni!

-Óh, hát akkor nagyon szépen köszönöm! (hogy rohadnátok meg ti szemetek!)