Én már tényleg nem reménykedtem semmiben. Úgy döntöttem keresek egy új állást, és az áprilisi béremelés során, majd jól a főnökeim orra alá dörgölöm, hogy lelépek. A sors úgy hozta, hogy az utóbbi hónapokban, egészen pontosan január óta, a kisfiam folyamatosan beteg volt. Persze óvodába nem mehetett, és egy rahedli pénzt költöttünk gyógyszerekre, párásító készülékre, és mégtöbb időt töltöttem azzal, hogy mindenféle dokihoz vittem, és mégtöbbet azzal, hogy időpontért telefonálgassak.

Elképesztő, hogy a teljes elkeseredésből, csalódottságból, kilátástalanságból, hogy fordulhat akkorát a sors, hogy egyik napról a másikra jól érezzem magam.

A kisfiamat két hete megműtötték. Kivették az orrmanduláját. Tudom, hogy ez egy "rutin műtét", de én azért be voltam szarva rendesen. Próbáltam nem mutatni a fiam előtt, és minden kérdésre úgy válaszoltam, hogy az kielégítő, de nem félelmet keltő legyen. Sikerült. Egyáltalán nem félt, és még nevetgélt a műtét előtt.

Én meg annyira aggódtam, hogy le sem merem írni, és ha csak rágondolok, egyből elhessegetem ezeket a ronda képeket amik a fejemben cikáznak. Előszöris, hogy minden rendben menjen, aztán hogy az altatásból jól ébredjen, és egyáltalán felébredjen. Aztán de nem utolsós sorban, hogy a műtét után ne legyen vérzés. Mindannyian hallottunk már mandulaműtét utáni csillapíthatatlan vérzésről. Ilyenkor egy anyának szerintem minden átfut az agyán. Nemtudom szégyellnem kell e ezért magam, de akkor ott a kórházban, úgy öleltem meg, hogy érezze, hogy nagyon nagyon szeretem, és úgy mintha többet nem is ölelhetném meg.

A műtétet végig az ajtó előtt vártuk ki. Én és a férjem. Én sírtam, a férjem vígasztalt. Aztán kijött a doki és azt mondta, minden rendben van, és már ébresztik is a fiamat. Kb húsz precig tartott, de én már komolyan azt hittem, hogy bemegyek és megkérdezem, mi a jó büdös faszomat csinálnak már ennyi ideig. Persze nem tettem, de rossz érzésem volt. Mint utóbb kiderült, tényleg nehezen keltették fel, és ez után egyből vissza is aludt kb másfél órára, de utána már minden rendben ment.

Nem igazán volt időm a munkahelyi problémáimmal foglalkozni, úgy jártam be mint egy zombi. Egyszer azért felmentem az irodára, ahol odavetettem a HR es csajnak a bérpapíromat azzal , hogy ez egy vicc. Persze egyből telefonálgatott összevissza, és mentegetőzött. Majd egy hossza beszélgetést azzal zártunk, vagyis ő, hogy a mi cégünk kurva jó fej, mert fizet pótlékokat, és köszönjem már meg szépen, amúgy meg a magyar állam kizsigereli a munkásosztályt. Há...nekem mondja?

Az áprilisi fizetésemelést májusban kaptuk meg. Jó mi? Addig kurva nagy titok volt. Alapból megemelték a fizumat, hogy ne legyek annyira kizsákmányolva, és az értékelésen is az elsők közt végeztem. Szóval rendben van. Fizetéskor el is megyek fodrászhoz, mert már rohadtul le vagyok amortizálva!