Az egyik ok amiért elkezdtem a blogot, az, hogy a barátnőmnek nem tudtam elmondani a gondolataimat. Pláne nem olyan mezítteleül, mint ahogy megfogalmazódik bennem. Körülbelül egy évvel ez előtt ismertem meg a barátnőmet. Először csak kollegális viszony volt köztünk, aztán egyre inkább kerestük egymás társaságát, olyan jókat nevettünk, hogy majd' behugyoztunk. Sülve főve együtt, már többen azt hitték testvérek vagyunk, pedig szerintem nem is hasonlítunk egymásra. Később kiterjedt a barátságunk a munkaidőn kívülre is. A gyerekeink is megismerték egymást, közös moziások, születésnap, vagy éppen csajos nap keretében töltöttük el az időt, de volt olyan is, hogy csak simán ültünk egy padon, és egy lángossal tömtük a búránkat. Még soha nem volt ilyen barátnőm, már csak rámnézett és tudtam, mire gondol. Ha szar volt bent a melóhelyen a helyzet az sem érdekelt, mert elvoltunk mi a kis burkunkban. Aztán pár hónapja jött egy lehetőség a munkahelyen, hogy egy kicsit előrrébb léphessünk. Én kurvára örültem neki, míg őt noszogatni kellett, hogy vállalja el. Ez egy új környezetet és új embereket hozott magával. Éppen ebben az időszakban láttunk gallyra menni a munkahelyen egy barátságot. Meg is fogadtuk, hogy ha bármi baj van akkor mondjuk el a másikank, hogy ne fajuljanak el a dolgok, és még időben megtudjuk beszélni a problémákat. Mindketten rutinos feleségek vagyunk. Úgy tekintettünk a barátságunkra, mint egy párkapcsolatra, csak nem nyaltuk ki egymást! :) Talán ha nincs ez a fogadalom, mára már nem lennénk barátnők.

Ahogy tanulgattam a dolgokat, rendszeresen egy fiatal lány mellé osztottak be, aki nagyon segítőkész volt. Meg is lepődtem, mert ránézésre egy nagyképű csaj, aki mindig lenézően járt kelt köztünk. Elmesélte, hogy a párja külföldön dolgozik, ritkán jár haza, lakást akarnak venni, és így tudnak csak félrerakni, ráadásul a barátnőjével is összeveszett. Sajnáltam, hiszen az embernek csak kell a társaság. Magunk közé is fogadtuk, hiszen olyan kis segítőkész meg minden. Mindig elmondta a bajait, hogy hiányzik a faszija stb. Aztán másfél hónap után a vállamra tette a kezét és azt mondta: "úgy örülök, hogy ilyen jó barátnők lettünk!" He? Mivan? Miért mi azok vagyunk? ...És még mindig segítőkész volt. Túlságosan is. Idegesített, hogy mindig odakap a kezem elé, mikor valamihez nyúltam. Utasítgatott, én meg nem mertem neki szólni, mert láttam rajta, hogy a legkissebb ellenálás is kiborítja. Ő az a "ha nem velem vagy akkor ellenem" tipús! Tudtam, hogy szükségem lesz a segítségére, hiszen még nem tudtam mindent, de már nem szerettem vele dolgozni. Nagyon mocskos szája van, és nagyon hamar kimondja amit gondol. Nehezen toleráltam neki ezeket a dolgokat. A barátnőm ezeket a dolgokat nem v ette észre, hiszen őt nem osztották be mellénk napi szintem. Én már láttam az árnyas oldalt és ebből a fene nagy barátkozásból egyre inkább kihátráltam. Úgy intéztem a dolgaimat, hogy ne legyen szükségem a segítségére, sokkal többet tanultam, csak hogy ne kelljen rá támaszkodnom. Odáig jutottam, hogy már sokkal jobban szerették a munkatársaim, ha én csinálom a feladatokat, mert alaposabb vagyok, többet konzultálok a kollégákkal, én mindent úgy csináltam ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ahogy én távolodtam tőle, ő úgy közelített a barátnőmhöz. És szépen lassan ki is estem a kosárból...