Éppen most vesztem össze a fiammal, mert nyakonburította  a kutyát, egy vödör hidegvízzel. Apropó kutya ...és gyerek. Tévhitben élnek azok, akik a kutyájukat gyereknek hiszik. Hiszen egy kutya sosem fog szándékosan nyakonburítani egy gyereket.

Komolyan elkezdett már idegesíteni azon nők tábora, akik közel a harminchoz, kutyával próbálják pótolni a gyereket, és még el is hiszik, hogy a kettő pont ugyanolyan. Két lehetőségem van. Az egyik az, hogy végtelen türelemmel végighallgatom, amint azt ecseteli, hogy minden nap marhát főz a kutyáinak (a faszija bezzeg kénytelen hamburgert kajálni), és azt mondogatja "olyanok mint a gyerekek!"

Tényleg? Honnan a francból tudod, ha nincs gyereked?

A másik lehetőség az, hogy megkérdezem tőle, hogy akkor majd a gyerekedet is bezárod a lakásba egy tál kajával, amíg elmész dolgozni?

Nem is egy ilyen van a környezetmeben. Én is szeretem az állatokat, de ha mondjuk arról kéne döntenem, hogy a kutyát a lakásban tartsam, de a családból valaki allergiás rá, gondolkodás nélkül döntenék. Nem azt mondom, hogy kirakom a küszöbre, természetesen nem. Egy szép kis vacok, és mindenki boldog.

Nálunk például pont ez történt. Idefogadtunk egy kiskutyát, tök ari meg minden. Télen hidegek voltak, és  a kölyök kutyát nekem sem volt szívem kirakni. Rengeteget kellett utána takarítani, minden nap porszívózni, és még így is mindenen megakadt a szemem a szőrszálakon. Főleg a zoknikon, a ruhákon. Már én is nehezen viseltem, és amint bejött a jóidő csináltunk neki a műhelybe egy szuper helyet, ahová szabad bejárása van. Egész nap futkározik, játszik, ás, nekem meg sokkal kevesebbet kell takarítanom. Mondom én, mindenki boldog.

És tudjátok mit? Én azokat az állatokat sajnálom, akiket panelben tartanak...nem igazán az a természetes közegük!

Én már tényleg nem reménykedtem semmiben. Úgy döntöttem keresek egy új állást, és az áprilisi béremelés során, majd jól a főnökeim orra alá dörgölöm, hogy lelépek. A sors úgy hozta, hogy az utóbbi hónapokban, egészen pontosan január óta, a kisfiam folyamatosan beteg volt. Persze óvodába nem mehetett, és egy rahedli pénzt költöttünk gyógyszerekre, párásító készülékre, és mégtöbb időt töltöttem azzal, hogy mindenféle dokihoz vittem, és mégtöbbet azzal, hogy időpontért telefonálgassak.

Elképesztő, hogy a teljes elkeseredésből, csalódottságból, kilátástalanságból, hogy fordulhat akkorát a sors, hogy egyik napról a másikra jól érezzem magam.

A kisfiamat két hete megműtötték. Kivették az orrmanduláját. Tudom, hogy ez egy "rutin műtét", de én azért be voltam szarva rendesen. Próbáltam nem mutatni a fiam előtt, és minden kérdésre úgy válaszoltam, hogy az kielégítő, de nem félelmet keltő legyen. Sikerült. Egyáltalán nem félt, és még nevetgélt a műtét előtt.

Én meg annyira aggódtam, hogy le sem merem írni, és ha csak rágondolok, egyből elhessegetem ezeket a ronda képeket amik a fejemben cikáznak. Előszöris, hogy minden rendben menjen, aztán hogy az altatásból jól ébredjen, és egyáltalán felébredjen. Aztán de nem utolsós sorban, hogy a műtét után ne legyen vérzés. Mindannyian hallottunk már mandulaműtét utáni csillapíthatatlan vérzésről. Ilyenkor egy anyának szerintem minden átfut az agyán. Nemtudom szégyellnem kell e ezért magam, de akkor ott a kórházban, úgy öleltem meg, hogy érezze, hogy nagyon nagyon szeretem, és úgy mintha többet nem is ölelhetném meg.

A műtétet végig az ajtó előtt vártuk ki. Én és a férjem. Én sírtam, a férjem vígasztalt. Aztán kijött a doki és azt mondta, minden rendben van, és már ébresztik is a fiamat. Kb húsz precig tartott, de én már komolyan azt hittem, hogy bemegyek és megkérdezem, mi a jó büdös faszomat csinálnak már ennyi ideig. Persze nem tettem, de rossz érzésem volt. Mint utóbb kiderült, tényleg nehezen keltették fel, és ez után egyből vissza is aludt kb másfél órára, de utána már minden rendben ment.

Nem igazán volt időm a munkahelyi problémáimmal foglalkozni, úgy jártam be mint egy zombi. Egyszer azért felmentem az irodára, ahol odavetettem a HR es csajnak a bérpapíromat azzal , hogy ez egy vicc. Persze egyből telefonálgatott összevissza, és mentegetőzött. Majd egy hossza beszélgetést azzal zártunk, vagyis ő, hogy a mi cégünk kurva jó fej, mert fizet pótlékokat, és köszönjem már meg szépen, amúgy meg a magyar állam kizsigereli a munkásosztályt. Há...nekem mondja?

Az áprilisi fizetésemelést májusban kaptuk meg. Jó mi? Addig kurva nagy titok volt. Alapból megemelték a fizumat, hogy ne legyek annyira kizsákmányolva, és az értékelésen is az elsők közt végeztem. Szóval rendben van. Fizetéskor el is megyek fodrászhoz, mert már rohadtul le vagyok amortizálva!

Hú jó rég nem írtam már ide!

Sok minden történt ám azóta. Azt mondtam, hogy van egy kutyánk? Amolyan igazi házi kedvenc, aranyos kis dög, és nem is nő nagyra.

A melóhelyen egyre szarabb a helyzet. Az új törvény módosításokkal, és "bérkompenzációval" is kevesebbet keresek, mint tavaly. A HR-hez már fel sem megyek, mert a nő olyan lekezelően tud beszélni, hogy legszívesebben pofánbasznám. Persze nem teszem, csak megpróbálok (kurvanehéz) megértően mosolyogni. És ezt csinálom hónapok óta. Egyre nehezebb, és mikor még az utolsó csicska is kattog akkor aztán kifordulok önmagamból, és jól leoltom, aztán persze pöszén áll a szája, hogy NEKEM mi bajom van?

Nem vagyok egy kedves és megértő ember ám. Ezért is nem dolgozom a kereskedelemben. Nem nekem való. Utálom, mikor nem tudják eldönteni, hogy most a pirosat vagy a kéket, a kicsit vagy a nagyot...melyiket vegyem meg? Én rámutatok egyre, és akkor elviszi a másikat. (uyge ugye? Kórházi dolgozókra is szokták mondani, hogy ha utálja csinálni, ne dolgozzon ott. Hát fel kell ismerni szerintem a képességeinket saját magunkban)

Most állást keresek, remélem egy hónapon belül találok is. Áprlilis elején lesz béremelés nálunk, szerintem lófaszt nem kapok, és ha van egy másik állás a talonban, könnyen kattogok. Igazából, nem tudom lenne e az a pénz amiért ne cseréljem le ezt a melót. Biztos. Csak azt én nem fogom megkapni.

Majd megpróbálkozom azért azzal, hogy há ennyiért nem vállalom (válasz erre: Akkor húzz a picsába!), felmondok. (válasz erre: OKÉ!)

Kábé ennyire számítok, ha meg addig  nem lesz új melóhely akkor a következőképpen fog alakulni:

-Ennyit tudunk adni!

(ennyit? kurvaanyátokat, nem lesz ez egy kicsit sok?) Nem lehetne egy kicsit több? Végülis tavaly óta nem kaptam meg a kategóriámnak megfelelő fizetést?!

-Nem, ennyit tudunk adni!

-Óh, hát akkor nagyon szépen köszönöm! (hogy rohadnátok meg ti szemetek!)

Pár napja bejelentették, hogy januártól a barátnőmnek egy új részlegen kell dolgoznia, teljesen más időbeosztással, mint eddig. Persze nagyon kiakadt és egyből azon kezdett el trükközni, hogy kerülhetné ezt el. Így ugyanis egy egészen utálatos csapattal kényszerülne dolgozni. Adtam neki egy két tanácsot, így ha a másik időbeosztást nem is, de legalább a bunkó brigádot el tudta kerülni. Azt hiszem mindkettőnknek csapás ez, hiszen sokszor tartottuk egymásban a leket, és ez a kollegális viszony már barátságba nyúl át. Ez is az egyik oka, hogy "szétszedtek" minket. Mostanában au undok kolléganőm nagyon jól megérti magát az undok fönöknővel. A főnököm annyira irigy rám, minden nap tesz valami megjegyzést az alakomra a frizurámra, vagy a sminkemre. Én meg jókat nevetek rajta, és bíztatom, hogy vágassa csak le picire a haját mert az mennyire jól áll neki, közben meg akkora tokája, és kocka feje van, mint egy disznónak. "de nekem tetszik!"

Eljött az év végi céges parti ideje is. Nagyon csinos voltam. Nem kurvás és nem nyanyás, mégis mindenki dícsért. A sminkem visszafogott volt, de nagyon szép, egy hatalmas tollas fülbevalót tettem be a fülembe, és egy rövid fekete koktélruha volt rajtam, fekete mintás harisnyával, és egy platrormos fekete bőrcipővel. Ráadásul legalább kétszer végigettem a menüt, de ez a ruhában egyáltalán nem látszott. A főnökömmel szemben ültem, aki alig alig mert enni, nehogy egy gombóc artúrhoz hasonlítson. Én meg csak tömtem be a finomabbnál finomabb salátákat hidegtálakat, és nyomtam rá sorjában a kis desszerteket, amit a végén egy fagylaltkehellyel zártam. Alkoholt alig fogyasztottam, csak egy pohát pezsgő csúszott le, és valamikor tizenegy felé egy bacardi. Nagyon sokat táncoltam. Próbáltam elkerülni az idegen férfiak társaságát, inkább a mieink közül válogattam, már ami a táncot illeti. Egyszer mégiscsak felkért egy faszi, de olyan sörszagú volt a lehelete, miközben azt magyarázta milyen rohadt jól nézek ki, hogy majdnem beájultam tőle. Az én kis mentoromat meg egyenesen bokánszúrtam a cipőm sarkával, olyan hülye képeket vágott szegény. Aztán volt egy kis kaszinóterem, ahol természetesen kipróbáltam magam, csak az volt a fura, hogy a pókerasztalnál egy nő sem ült rajtam kivűl. Aztán utólag megtudtam, hogy az az idősebb úr aki mellettem ül és elnyertem az összes zsetonját, a középeurópai régió igazgatója. Kár, hogy nem lehetett a zsetont pézre váltani, az azért nagy ösztönző erő lett volna. :)

És a végén csak levetkőzött egy faszi. Ráadásul egy jó nagydarab szőrős állat. Kb négyszer öltöztették fel, de mindig levetkőzött...

Október 1.-ével letettük a cigit. Először én határoztam el magam, mivel sosem voltam egy nagy dohányos, így könnyen ment. Meghallottam a híradóban, hogy novembertől megemelik a dohány árát. Úgy gondoltam, ha amúgy sem dohányzom sokat, sőt itthon egyáltalán nem, akkor jobb lenne az egészet félretenni, és az arra elköltött pénzt, ezek után magamra és a fiamra költeni. Tehát a motiváció már megvolt. Nekem elég könnyen ment, amint elfogyott a cigim, egyszerűen nem vettem többet. Nem csökkentettem az adagot, hanem simán elhagytam. A férjem ezen felbuzdulva kedvet kapott. Ő nagyjából minden nap elszívott egy doboz cigit, és ha jól utánaszámolunk, és összeadjuk, hogy mennyi pénzt dohányoztunk el, akkor az igencsak veri a 25 ezret. Ami a mai világban elég nagy luxus.

Lehet, hogy köcsög vagyok, de én mindig is kódis embereknek néztem azokat akik töltött cigit szívnak. Hiába mondja nekem, hogy szofi hüvely, szofi dohány....ha nem tudom megvenni, akkor inkább nem cigizek. Akaratgyengék. Meg milyen már az, hogy meggyújtja a töltött cigit aztán szinte lángra kap, mert a kislánya kibaszásból csak félig töltötte meg. :) Na azon jókat szoktam röhögni.

Mostanában ez az alázás a heppem. Főleg mert a kolléganőm, iszonyatos nagy paraszt. Tudjátok disznókat tartanak, meg tikot vágnak, és a májashurkát is fehérhurkának mondja. Én meg csak azért is mondogatom neki, hogy biztos nem szagolgatnám a szarszagot az udvaromon, meg hogy milyen már, hogy kimész napozni, vagy bográcsozni, aztán ott röfög valami dög. Én ezt a csirkevágást sem bírnám. Tudom, hogy nem úgy csinálják, de mikor levágnak 10-15 sirkét, előttem az mindig úgy jelenik meg, hogy valaki ül egy tuskó előtt kisbaltával, és futószalagon pattintja le a fejüket. Komolyan kérdem megéri ezeket tartani? Biztos sok nyűg van velük, és kurvasokat kell őket zabáltatni, mire te zabálhatod meg őket! Nekem nem érné meg, túl válogatós vagyok. Azért jókat röhögünk a csajon, mikor olyanokat mondd, hogy nagyon jól tud belet kaparni. :) Hát nemtudom, hogy ez a mai világban még előnynek számít e. Mindenesetre az önéletrajzomba azért nem írnám bele...

Úgy néz ki csak elérem a célom. Van nekem egy jó kis "mentorom". 25 éve van a cégnél a faszi, szóval egy nagyon elismert dolgozó, mondhatnám, hogy az ő szava szent, és a főnökök is tőle kérnek tanácsot. Mellette tanultam meg azt amit tudok, mindig hagyott kibontakozni, és ahogy ő mondaná " azt akarom, hogy gondolkozz azzal a tik eszeddel!" Persze ezt csupa szeretetből. Nagyon megszerettem, és ő is engem, sőt a felesége is egy számomra nagyon kedves asszony. Látták rajtam, hogy lelkes vagyok, és becsületesen megcsinálom a munkámat, azt hiszem ezzel győztem meg őket arról, hogy van helyem köztük. Mostanában mondogatta, hogy átadja nekem a stafétabotot. Én meg értetlenül nézek rá, mert mindig viccel, és még roahdtul messze van a nyugdíjtól. Amúgy meg egyáltalán nem örülnék neki, ha elmenne a cégtől, mert nagyon szeretek vele dolgozni. Tudja, hogy szeretnék továbblépni, és abszolút támogat benne. Tegnapi napon, éppen megbeszéltük a teendőinket mikor arra jött a főfőmufti, hogy valami biszbasz papírt alá kell írnunk. Meg is ragadtuk az alkalmat és jól beoltottuk a nőt, hogy mekkora szükség van az én további fejlődésemhez, főleg, hogy februárban az öreg külföldre utazik, és olyanra szeretné rábízni a munkáját, akit ő oktatott, és ismeri a képességeit. Fél óra sem telt bele, de már a közvetlen főnököm "nyakán" volt, hogy letárgyalja vele a dolgaimat. Újabb fél óra múlva hozta a jó hírt, hogy mennyire nagyszerű, mert mindenki támogatja az én továbbtanulásomat, és én is szeretném, hát nem csodás?

Hehe

A kis köcsög kolléganőmet meg szivatom agyba-főbe. Tudom, hogy miben trehány, és ott fogom meg. Todom, hogy soha nem nullázza le a mérőeszközöket, mert tudja, hogy én megcsinálom. Hát most ha végeztem, úgy állítom be, hogy hamis értéket mutasson. Persze ebből nem lenne semmi gond, akkor ha az előírás szerint beállítaná mérés előtt. Látom rajta, hogy vörösödik a feje, mikor nem jó értékeket kap, én meg röhögök rajta!

Itthon meg tök jó minden, készülünk a Mikuláshoz Nagykarácsonyba. A fiam alig várja.Ja meg persze az év végén a cég rendez egy nagyszabású karácsonyi partit, a város legjobb szállodájában. Remélem valaki disznó részegre issza magát, és megmutatja a főnököknek, hogy kell élni. Csak ne én legyek az.

Én próbálok nagyon profi és felnőtt lenni. Nevetni a kis hülyén, aki minden lehetséges eszközzel alám akar tenni a munkahelyemen. Ha  van egy kis hibám, rögvest tesz róla, hogy mindenki megtudja. Ellenben én nem kürtölöm szét az ő baklövéseit, de a jóvilág megszűnt. Amint lesz rá alkalmam aláteszek, és lehet pont akkor amikor nem is számít rá. És ezt mind úgy, hogy hoppsz kicsúszott a számon...hát nem tudtad drága kedves főnököm. Semmi rosszindulat nincs ám bennem.

Szerencsémre lecserélték a főfőmuftit. Nagyon kedves és igyekvő nő. Amire kinyitjuk a szánkat másnap már utánajár, sőt meg is szerzi. Szokás nálunk a cégnél ötleteket beadni a hatékonység növelésért, vagy éppen ha csak van egy jó gondolatod, hogy mit hogyan kéne csinálni. Nagyon szigorúan külön nyomtatványra lejegyezni, és a főnökség elé tárni. Lehet, hogy egy incifinci dolog, de busásan jutalmazzák a megvalósult ötleteket, sőt ezzel is csak azt bizonyítja az ember, hogy mennyire a munkájának él. Hát nekem is van. Persze a nyomtatványom szőrén szálán eltűnt. Kérdeztem a közvetlen főnökömet, aki a már jól bevált "majd rákérdezek és utánajárok!" szöveggel lerázott.

Két hét múlva megemlítettem a főfőmuftinak, másnapra már utána is járt sőt, hozott egy új nyomtatványt, és értetlenül magyarázta, hogy nemtudja hova tünhetett az eredeti. Ezt szeretem ebben a nőben, hogy nem csak a levegőbe beszél.

Elfáradtam...sokat dolgoztam ma, igazából egy órája értem haza.

Az elmúlt két három hónapban nagyon magam alatt voltam. Sorra jöttek az anyagi gondok, balszerencsesorozatok. A nyaralásunk egy kész katasztrófa volt, konkrétan úgy menekültünk haza, és a határnál megállva fagyival ünnepeltünk, hogy végre itthon vagyunk. Mint írtam a melóhelyen is összejöttek a dolgok, és mindez persze a magánéletünkre is kihatott. Lefogytam( amit persze az irigy főnököm, minden nap megjegyzett. Hogy már olyan alakom van mint egy 16-17 évesnek....IGEEEEN!! :)) és egy savanyúképű csaj lett belőlem, aki nagy nehezen tudott az arcára erőltetni egy mosolyt. Nem voltam önmagam. De most érzem, hogy jól vagyok, és ezt mások is észrevszik rajtam. Sokkal többet mosolygok, és simán táncikálok a melóhelyen vagy az utcán. Tegnap még bókolt is az egyik srác. Szerintem csak azért látott szépnek mert boldog vagyok. Terápiás céllal szarom le a dolgokat. Levágattam a hajam, olyanra amilyenre mindig is szerettem volna,vettem egy jó kurvás cipőt és combzoknival hordom, kell egy kis vadulás. Szalonnát eszek bocicsokival, és sokat alszom, randizom a férjemmel, megnézem a  P.S. i love you-t és az alkonyatot és közben forraltborozok, és ha be nem is de legalább baszok egy jót! Ajánlom mindenkinek!

A munkahelyemen hétről hétre...sőt inkább napról napra változnak a viszonyok. Én mondom ilyen egy geci céget még nem hordott a hátán a föld. Két napja felmondott az egyik nagyonkedves kolleganőm. Elmegy külföldre dolgozni. Jól teszi! Az egyik szemem sírt a másik nevetett. Egyrészt sajnáltam magamat, hogy nem dolgozhatom vele, és így szűkül a kör, és egyre többet kényszerülök együtt dolgozni az utált kolléganőmmel, másrészt örültem neki, hogy elmegy hiszen így jobbá teheti az életét, és talán engem is jobban megbecsülnek a cégnél.

Nekem mindig is egy célom volt. Az előrejutás, de ezen felül is a pénz! Ezért hajtok, ezért fogom be a számat, és ezért mosolygok bájosan olyan emberekre, akiket legszívesebben leugatnék. Sajnos eddig nem nagyon jöttek be a számításaim. A vizsgám után, nagy boldogan kopogtattam a fizetésemelésemért, mire a kedves hölgy a kollektív szerződére hivatkozva széttárta a kezét. Tehát ugyanannyit keresek, mint gyakornokként. Hát gondolhatjátok, hogy ez mennyire ösztönzött...

A számat nem járathattam, mert négyen-öten voltunk egy addott munkakörre, amit szigorúan két embernek kéne betöltenie. Így három ember minden nap valami alibimelót kapott a főnöktől. Például tegnap én. Éppen elmélázva dolgozgattam, amikor a főnököm odajött és közölte velem, hogy négy műszak lesz és készüljek fel...Mondom nem nem és nem!... Ne aggódjak nem kell átmennem másik műszakba, de készüljek fel, hogy szeretett kolleganőmmel, napi 8 órát kell együttöltenem. Mivel az ötünkből egy felmondott, kettő átmegy a másik műszakba, ketten maradunk. Szeretné ha rendeznénk a viszonyunkat. Én megnyugtattam, ha szigorúan a munkára szorítkozunk nem lesz gond. Elment, én meg ottmaradtam, és csak járt az agyam.

Nagyon fasza, akkor megint jöhetek majd hétvégente dolgozni, és még csak meg sem fizetnek. Dúltam fúltam magamban. És hogyan megyek majd szabadságra? Hogyan ha csak ketten vagyunk? Hogyan ha nincs helyettesítő? Eddig én voltam a helyettesítő! Hoppá! Már nem én vagyok a helyettesítő. Ezt a napot vártam, hogy a cég rám legyen szorulva. Ezt még előnyömre is kovácsolhatom. Nem titkolt szándékom volt, továbblépni a ranglétrán, és eddig ez nem lett volna gond, hiszen amíg egymás hegyén hátán voltunk, bármikor dolgozhattam volna más területen. Most viszont nem. Egy munkakörhöz leszek kötve. Minden nap. Ez nekem nem jó. Kölcsönösen egymásra vagyunk utalva. Ahogy járattam az agyam, nagyon mérges voltam. Éreztem ahogy elönti az agyamat a szar. Többször lejátszottam egy monológót a fejemben, amit a főnökömnek mondtam. Durva szavakat vágtam gondolatban hozzá. El is döntöttem, hogy még ma beszélek vele. Tudtam, hogy ilyen fusztráltan nem lehetek valami megnyerő, biztos fancsali képem van, megpróbáltam lehiggadni.

Bementem hozzá az irodában, és megint azzal a halálos nyugalommal fogadott, amivel szokott. Nem egy ideges típús. Engem is megnyugtatott. Már közel nem voltam olyan idulatos. Előszöris megkérdeztem tőle, hogy jól látom e ezt a helyzetet? És ha így van ez nekem mennyire nem jó, pedig nekem fontos lenne, hogy megkapjam azt ami a másik leányzónak jár. Ugyannyit tud, és csinál mint én, mégis többet keres. Ez így nem fair. Tudja, hogy szívesen tanulok, bármilyen akadályt fintor nélkül veszek, adja meg nekem a lehetőséget.

Most jön egy hét pihi, a jövőhéten beszél a nagyfőnökkel. Én meg bizalmatlan vagyok, mert ezt mintha mondta volna már egy jó három hónapja. Tehát ezt az egy hét "pihit" bizony munkakereséssl fogom tölteni. Egyrészt, hogy legyen valami adu a kezemben, másrészt, nehogy nagyot koppanjak!

Hát elbúcsúzott tőlünk. Én igazából nem bánom, mert szinte egyáltalán nem volt vele kapcsolatom. egyszer beszélgettem el vele hosszabban, akkor is arról, hogy az egyik helyettes picsa hogyan szivat egész héten, és én hogyan nem hagyom magam, meg tiszteletlen vagyok meg trallalalla. Pár nappal az elbúcsúzás előtt, felröppent a pénzgyűjtés ötlete, amin én jót röhögtem. Olyanokat mondtam, hogy : Adakozzanak a gazdagok! Kap elég fizetést. Inkább gyűjtsön ő nekem, mert akarok venni egy új dzsekit, és igazán nem bánnám ha utolsó kapcsolatépítő programként beszállna a költségekbe, tök hálás lennék, még lehet le is smárolnám.

Az utolsó nap utolsó órájában mikor éppen a töréstesztet csináltam, (amit egyébként mindig megkéne csinálni, de simán le szoktam szarni, és csak a hasamra ütök és úgy viszem be az adatokat a gépbe) mikor odalibbent hozzám, hogy el szeretne búcsúzni. Lenyomott két puszit az arcomra, és ott maradt még vagy húsz percet. Én meg úgy csináltam a töréstesztet, hogy a kezem egyfolytában járt, de rohadtul nem néztem, hogy mit csinálok, nem számolgattam én semmit. Nem akartam tiszteletlen lenni, így folyamatosan a szemébe néztem, és esküszöm még zavarba is hozott. Az meg csak beszélt, és vagy ötször kívánt sok sikert, és elmondta, hogy hogy fog rám emlékezni, hogy mindig itt meg itt álltam. Azt hiszem ekkor jöttem zavarba. Szoktam látni, hogy néz, de én megvoltam róla győződve, hogy azért mert mit mászkálok össze vissza, miért nem vagyok a helyemen, és egyébkéntis mindjárt jól lebasz a lábamról. Így amikor megláttam, mindig valami hihető mesén járt az eszem, hogy megint mi a lófaszért nem csinálok semmit!?

Amikor jöttem haza, ez az egyébként kimért ember aki soha nem erőltetett egy kurva mosolyt sem az arcára, kalimpálva integetett. Én meg magamba kérdeztem, hogy ennek meg mi a baja? Ez hülye, vagy csak ennyire örül, hogy ez az utolsó napja!?

Aztán két nap múlva kiderült, a főnököm elmondta neki a smárolós storit. Persze úgy, hogy van egy 26 év körüli lányzó aki le akarja smárolni. Ő meg azt mondta, hogy nem gondolta, hogy ennyire odavagyok érte. Hát mert nem is, de köszi fönökasszony, jól beégettél!!

Tök nincs kedvem leírni ezeket a dolgokat, de végülis ezért kezdtem el a blogot, hogy kiírjam magamból mindazt ami megkeserítette a hétköznapjaimat. Én mindezen már túlvagyok, de mégis leírom, hogy képben legyetek hogyan is jutottam el idáig. Fú ha belegondolok, ha minden sérelmemet kiveséztem volna, már egy siralomblogot is vezethetnék. Ezek ilyen csajos hülyeségek, csajos megsértődések,  erre egy faszi csak rázza a fejét és csak annyit mond: NŐK BAZDMEG!

Szóval csináltunk a barátnőmnek is fészbúkot, mert ugye akinek nincs az nem is ember. Legyen neki is, mert vannak gondolatok, amiket okvetlen meg kell osztani másokkal. Ilyenek pl.: "Nem tudom mit főzzek! Ötlet?" "nagyon hideg van kint!" Jóreggelt kívánok" És társai. Na meg tele lehet baszni idézetek tömkelegével, és mindezt még lájkolni is lehet. Hát beszarás. Ja és az is nagyon jó benne, hogy előre kimutatja, hogy az ismerőseid közül kinek van szülinapja, és tök jófej lehetsz mert felköszöntheted, egyébként annyira leszarod a fazont, hogy élőben nem láttad már négy éve. De fészbúk az kell...mint a nod32. Amúgy az tényleg kell.:)

Ment néha napján a csetelés. Én nemtudok, és nem is akarok órákig a gép előtt ülni. Ezért biztos ami biztos alapon három éve egy stokiról netezünk, nehogy nagyon kényelmes legyen. Bezzeg a kolleganőm, aki idő közben az anyósához költözött(így már egy buszon is tudunk utazni...hurrá!) ráér szórakoztatni a barátnőmet. Pár hét sem telt el és már úgy köszöntek el egymástól, hogy "akkor este fészbúk!" Aztán újabb pár hét és már úgy, hogy "este hívlak!" Én meg csak néztem, hello szia mivan? Aztán volt minden : Szív küldi szívnek, nagy igazbarátságos idézetek, kaktusszív, két magányos szív egymásra talál meg ilyenek. Én azóta úgy hívom őket, hogy "ÖRIBARI LÁJK!" A munkahelyen is ment a nagy kacarászás, ha éppen ott voltam az útjukban, hívtak magukkal szünetre, ha nem hát akkor elrendezték annyival, hogy "téged kerestünk, de sehol nem voltál!" Mint az előző posztomban említettem már, szépen lassan kiestem a kosárból. Nagyon rosszul esett, és nem szégyellem bevallani, hogy féltékeny voltam. Elkezdtem ettől elvonatkoztatni, és megláttam mindazt amit egy külső szemlélő láthat.A kolleganőm, a beosztásunktől függően volt rosszul, és kérte magát véletlen arra a helyre, ahol a barátnőm tevékenykedett. Ha külön érkeztünk meg a céghez, akkor engem nem vártak meg. A nyáron már grillezni is összejártak, majd az erről készült fotót a buszon jól az orrom alá dörgölte., és az a baromi nagy segítőkészség még mindig jelen volt. Bár nekem ez inkább belepofázásnak tűnt. Úgy éreztem ránktelepszik, és egyre inkább közénkférkőzik. Említettem is a barátnőmnek, hogy már nincs burok, már nem tudunk két bizalmas mondatot váltani, mert az a harmadik mindig jelen van. Én egyre jobban bezárkóztam, az addig fontosnak tartott kis apróságokat felesleges locsogásnak véltem, a bizalmas dolgokat pedig szánt szándékkal nem osztottam meg vele. A beszélgetéseink egyre ritkábbak és felületesebbek lettek. Amikor elmondtam mi bánt, akkor ígért fűt-fát, hogy minden más lesz, ez kábé egy hétig tartott, aztán kezdődött az egész előről. Én meg nagyon akartam, hogy olyan legyen mint régen, és mindig elhittem neki amit mond. Aztán egyik éjjel a melóhelyen felém sem nézett, én meg ott voltam számomra idegen emberekkel, akik kérdésére az arcomra erőltettem egy mosolyt, nehogy azt higgyék, hogy hülye vagyok. Azt mondtam magamnak hát nem vagyok én hülye, mit sírok rívok itt magamba? Nem erőszak a barátság. Nem mondok én már neki semmit. Eldöntöttem, hogy ha ez máskor is előfordul akkor én félreállok. Nem is kellett rá sokat várni talán három napot, és megint le voltam tojva...

Azt hiszem ennek a címnek semmi köze nem lesz a poszthoz. Vagy ha igen akkor csak annyi, hogy kb. többet járok halotti torra mint szórakozni. A múlthéten is voltam. Igazából csak az anyósék erőltették, a temetésen való megjelenést, szégyen ide szégyen oda, nem volt kedvem elmenni. Azt hiszem ebből a mondatból az is érződik, hogy nem volt túl közeli rokon az elhunyt. Ráadásul éjszakás voltam. A temetés meg de. 11kor kezdődött. Már odafelé a kocsiban mondtam a férjemnek, hogy csak a temetés aztán húzúnk haza aludni. Feltettem egy napszemüveget, mert brutálisan vörösek voltak a szemeim,  az összvissz három óra alvástól. Szerencsére ez nem az a családi összejövetel, ahol mindenkinek villanatni kell a jóhumorából. Békésen üldögéltem a napszemüvegem mögött, nem szóltam semmit, karoltam a férjemet. Szerintem tisztára úgy néztem ki mint akit nagyon megrázott ez a dolog. Ez nem volt más részemről, mint tiszteletadás. Nem volt kedvem ott jópofizni tök idegen embereknek, de aztán annyira örültek nekem, hogy nem volt pofám visszautasítani a meghívást. Mi mentünk legelöl a kocsival, persze azt sem tudtuk, hogy hova kell menni, de mentünk mert "húzzúnk innen nem bírom a temetőket!" Aztán valaki aki tudta az utat jól leelőzött, aminek csak azért nem örültem, mert iszonyatosan ki van lyukadva a kipufogónk, így olyan hangja van a kocsinak mint ha egy traktorba ülnénk, jó lett volna ha mi állítjuk le először a motort, és senki nem hallaná meg.

Olyan kaszinótojás volt hogy ha nem lenne illetlenség, megkérdeztem volna hogy honnan rendelték. Ilyen hidegtálak voltak, kolbásszal töltött karaj, meg fasírtgolyók, franciasaláta, meg sonkatekercs koktélparadicsommal, meg egy-egy levél petrezselyemmel díszítve. Egyedül a lidlis kólával baszták el a kedvem, mert az olyan szar volt, hogy nem bírtam meginni. Szépem körbeültük az asztalt, és kétpofára zabáltunk. Na jó én nem de az apósom meg a sogórom azok igen. Olyan tajparasztok komolyan mondom. Azt utálom, ha mi hívjuk meg őket vendégségbe, tehát nálunk vagyunk, akkor is ők kínálnak meg abból a kajából/piából amit mi vettünk. Az öreg arra a kérdésre, hogy milyen bort kér, egyből rávágta hogy Badacsonyi szürkebarátot!!! "Akarom kérdezni, vöröset vagy fehéret? Ja akkor fehéret!" Szóval ott eszegettem, és nézelődtem, és láttam, hogy a házigazdák, vagyis az elhúnyt fia, és menye nem ülnek, nem esznek, csak körbeugrálnak minket, mit akarunk enni inni, kávéval kínálgattak, minden szavunkat lesik. Kurvára elszégyelltem magam. Olyan egy szar dolog a halotti tor, senki nem vígasztalgatta őket, senki nem kérdezgette, hogy mik történtek az elhunyttal az utóbbi időben, csak az volt fontos milyen szép a tálalás.

Az egyik ok amiért elkezdtem a blogot, az, hogy a barátnőmnek nem tudtam elmondani a gondolataimat. Pláne nem olyan mezítteleül, mint ahogy megfogalmazódik bennem. Körülbelül egy évvel ez előtt ismertem meg a barátnőmet. Először csak kollegális viszony volt köztünk, aztán egyre inkább kerestük egymás társaságát, olyan jókat nevettünk, hogy majd' behugyoztunk. Sülve főve együtt, már többen azt hitték testvérek vagyunk, pedig szerintem nem is hasonlítunk egymásra. Később kiterjedt a barátságunk a munkaidőn kívülre is. A gyerekeink is megismerték egymást, közös moziások, születésnap, vagy éppen csajos nap keretében töltöttük el az időt, de volt olyan is, hogy csak simán ültünk egy padon, és egy lángossal tömtük a búránkat. Még soha nem volt ilyen barátnőm, már csak rámnézett és tudtam, mire gondol. Ha szar volt bent a melóhelyen a helyzet az sem érdekelt, mert elvoltunk mi a kis burkunkban. Aztán pár hónapja jött egy lehetőség a munkahelyen, hogy egy kicsit előrrébb léphessünk. Én kurvára örültem neki, míg őt noszogatni kellett, hogy vállalja el. Ez egy új környezetet és új embereket hozott magával. Éppen ebben az időszakban láttunk gallyra menni a munkahelyen egy barátságot. Meg is fogadtuk, hogy ha bármi baj van akkor mondjuk el a másikank, hogy ne fajuljanak el a dolgok, és még időben megtudjuk beszélni a problémákat. Mindketten rutinos feleségek vagyunk. Úgy tekintettünk a barátságunkra, mint egy párkapcsolatra, csak nem nyaltuk ki egymást! :) Talán ha nincs ez a fogadalom, mára már nem lennénk barátnők.

Ahogy tanulgattam a dolgokat, rendszeresen egy fiatal lány mellé osztottak be, aki nagyon segítőkész volt. Meg is lepődtem, mert ránézésre egy nagyképű csaj, aki mindig lenézően járt kelt köztünk. Elmesélte, hogy a párja külföldön dolgozik, ritkán jár haza, lakást akarnak venni, és így tudnak csak félrerakni, ráadásul a barátnőjével is összeveszett. Sajnáltam, hiszen az embernek csak kell a társaság. Magunk közé is fogadtuk, hiszen olyan kis segítőkész meg minden. Mindig elmondta a bajait, hogy hiányzik a faszija stb. Aztán másfél hónap után a vállamra tette a kezét és azt mondta: "úgy örülök, hogy ilyen jó barátnők lettünk!" He? Mivan? Miért mi azok vagyunk? ...És még mindig segítőkész volt. Túlságosan is. Idegesített, hogy mindig odakap a kezem elé, mikor valamihez nyúltam. Utasítgatott, én meg nem mertem neki szólni, mert láttam rajta, hogy a legkissebb ellenálás is kiborítja. Ő az a "ha nem velem vagy akkor ellenem" tipús! Tudtam, hogy szükségem lesz a segítségére, hiszen még nem tudtam mindent, de már nem szerettem vele dolgozni. Nagyon mocskos szája van, és nagyon hamar kimondja amit gondol. Nehezen toleráltam neki ezeket a dolgokat. A barátnőm ezeket a dolgokat nem v ette észre, hiszen őt nem osztották be mellénk napi szintem. Én már láttam az árnyas oldalt és ebből a fene nagy barátkozásból egyre inkább kihátráltam. Úgy intéztem a dolgaimat, hogy ne legyen szükségem a segítségére, sokkal többet tanultam, csak hogy ne kelljen rá támaszkodnom. Odáig jutottam, hogy már sokkal jobban szerették a munkatársaim, ha én csinálom a feladatokat, mert alaposabb vagyok, többet konzultálok a kollégákkal, én mindent úgy csináltam ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ahogy én távolodtam tőle, ő úgy közelített a barátnőmhöz. És szépen lassan ki is estem a kosárból...

Minden ember különleges és érdekes szeretne lenni mások szemében. Hiszen baromi jól tud esni, hogy valakinek tátva marad a szája csupán attól, hogy rádnéz, hogy valaki csüngg a szavaidom, mert érdekli mit fecsegsz, pusztán aa lényedttől.

Az internet erre a legjobb hely.Küldhetsz magadról retusált képet, amiről éppen a gyerekeidet "vágtad" le, csak hogy szinglinek adhasd ki magad egy társkereső oldalon. Összehazudhatsz maganak mindenféle irodai/banki munkát, de lehet annyi közöd van az irodához a cégnél ahol dolgozol, hogy havonta egyszer felmész reklamálni a bérpapíroddal, mert nem jól számolták el az éjszakai pótlékodat.

Én nem ezért kezdek blogba. Ezt a szösszenetet is egy papírra vetettem először, mert a gyerekem mesét nézett a gépen. Majd' három évig vezettem blogot. Blog.hu-s berkekben valószínűleg többen olvastatok is. Aztán mikor a társammal megromlott a viszonyunk én kiléptem. Persze a blog azóta stagnál, hozzászólni már nem lehet, és egy nagy szar is lett.

Azért kezdek el újra blogot írni, mert rájöttem, hogy a lelkemnek jót tesz. Olyan mintha a sok hülyeségemet egy pszihológusnak mesélném el. Egy olyannak aki végighallgat, de soha nem vág közbe. Így a gondolataim letisztulnak, sorba rendeződnek, olyan mintha kihánynám a romlott ételt a konyhakőre.-megkönnyebbülök.